A nyílegyenes ösvény

Ramana Maharsi tanításai

Ramana Maharsi India legmértékadóbb körei szerint Jivanmukta volt, vagyis
olyan, aki földi-emberi életében elérte, megvalósította az abszolút, metafizikai Felszabadulást
(Felébredést).

 Ki vagyok én?

Mivel minden élőlény (jíva) állandó, szenvedéstől mentes boldogságra vágyik,
mivel a mindenekfölötti szeretet (parama priyam) mindenkiben kizárólag önmagára
irányul, s mivel a szeretet csak arrafelé fordul, amerre boldogságot talál, ahhoz, hogy
az ember elérje ezt a boldogságot – amely tulajdonképpeni természetét alkotja, s
amely az elme működésétől mentes mélyalvás állapotában naponta megtapasztalható
–, meg kell ismernie saját valóját. Ennek alapvető eszköze (mukhya sádhana) egyedül
a »Ki vagyok én?« kérdésén alapuló kutatás (jnána vicára).

Ki vagyok én?

Nem én vagyok a hét alkotóelemből (dhátu) álló durva [anyagi] test; nem én vagyok
az öt megismerő képesség, nevezetesen a hallás, a tapintás, a látás, az ízlelés és
a szaglás képessége, amelyek a nekik megfelelő tárgyakat, vagyis a hangot, a tapintást,
a színt, az ízt és az illatot érzékelik; nem én vagyok az öt akarati képesség, nevezetesen
a beszéd, a helyváltoztatás, a fogás, az ürítés és a nemzés képessége, amelyek
a nekik megfelelő funkciókkal, vagyis a beszéd, a helyváltoztatás, a fogás, az ürítés és gyönyörérzés funkcióival rendelkeznek; nem én vagyok az öt életszél, vagyis a prána és a többi, amelyek a belégzésnek és a többi négy lélegzési funkciónak felelnek
meg; de nem én vagyok a gondolkozó elme sem; s ugyanígy nem vagyok azonos
a [mélyalvásban megvalósuló] tudatlansággal sem, amely mit sem tud a objektumokról,
amelynek nincsenek funkciói, s amely a tárgyaknak csupán maradványszerű benyomásait
hordozza.

Ha ezek közül egyikkel sem vagyok azonos, akkor ki vagyok én?

Miután a fent említett azonosítások mindegyikét az »ez sem«, »az sem« válaszokkal
elutasítottuk, egyedül [maga] a tudatosság marad – az, hogy én vagyok.

Mi a tudatosság természete?

A tudatosság természete: lét–tudat–üdv.

Mikor éri el az ember az Önvaló megvalósítását?

Mikor a világ, ami–a–látott, eltávolíttatik, valósul meg az Önvaló: a látó.

Nem lehetséges az Önvaló realizálása, amíg a világ (valóságosnak tekintve)
jelen van?

Nem lehetséges.

Miért?

A látó és a látott tárgy viszonyát a kötél és a kígyó hasonlata szemlélteti. Ahogy a
kötéldarabot csak akkor ismeri fel kötéldarabként az ember, ha többé nem vetíti rá a
kígyó hamis képzetét, éppúgy az Önvaló megvalósítására is csak akkor nyílik lehetősége,
ha felszámolja a világ valóságába vetett hitét.

Mikor mondhatja azt az ember, hogy sikerült eltávolítania a világot, vagyis a
látás tárgyát?

Mikor az összes megismerés és az összes cselekvés forrásául szolgáló elme lecsillapodik,
a világ el fog tűnni.

Mi az elme természete?

Amit »elmének« neveznek, az egy Önvalón belüli rendkívüli hatalom. Az elme
az összes gondolat keletkezésének oka. Gondolatoktól függetlenül létező elméről

A nyílegyenes ösvény - Ramana Maharsi tanításai

nem beszélhetünk. Az elme lényege ugyanis éppen a gondolkozás. A világról mint
gondolatoktól független entitásról nem beszélhetünk. Az álomtalan mélyalvásban
nincsenek gondolatok és nincs világ. Az ébrenléti és az álomállapotban viszont vannak
gondolatok és van világ is. Mint ahogy a pók magából ereszti ki hálója fonalát,
hogy aztán újra visszahúzza magába, úgy vetíti ki magából az elme is a világot, hogy
aztán ismét magába vonja. Amikor az elme kilép az Önvalóból, megjelenik a világ.
Ezért amikor a világ valóságos létezőként megjelenik, az Önvaló rejtve marad; és
amikor az Önvaló felragyog, a világ nem tud megjelenni. Ha az ember állhatatosan
tanulmányozza az elme természetét, az elme felszámolódik, úgy hogy elhagyja az
Önvalót, mint reziduum. Amikor az Önvalóra utalunk, akkor ez alatt az átmant értjük.
Az elme mindig csak valami durva objektum függvényében létezik; egyedül nem
képes fennmaradni. Az elme az, amit szubtilis testnek vagy léleknek (jíva) nevezünk.

Milyen módon kell vizsgálódnia az embernek, ha meg akarja érteni az elme
természetét?

Ami »énként« jelenik meg a testben, az az elme. Ha az ember megvizsgálná,
hogy a testben hol jelenik meg először az »én« gondolata, akkor rájöhetne arra, hogy
az először a Szívben bukkan fel. Innen ered az elme. Ha az ember egyszerűen csak

folytonosan arra gondolna, hogy »én«, »én«, akkor is eljutna az elme forrásához. Az
elmében megjelenő összes gondolat közül az »én« gondolata az első. Csak e gondolat
megjelenése után jelenik meg a többi gondolat. A második és a harmadik személyű
személyes névmás csupán az egyes szám első személyű személyes névmás megjelenése
után születik meg; az egyes számú személyes névmás nélkül nem születhet meg
a második és harmadik sem.

Hogyan csendesíthető le az elme?

A »Ki vagyok én?«-vizsgálódás segítségével. A »Ki vagyok én?«-kérdés gondolata
az összes többi gondolatot elpusztítja, s miként a halottégető máglya piszkálására
használt bot, végül maga is megsemmisül. Ekkor következik be az Önvaló megvalósítása.

Hogyan lehetséges folyamatosan kitartani a »Ki vagyok én?« gondolata mellett?

Ha más gondolatok bukkannak fel, az embernek nem szabad követnie azokat,
hanem a következő kérdést kell feltennie magának: »Kinek a gondolatai ezek?« Hogy
mennyi gondolat bukkan fel, az ezúttal érdektelen. Amint egy gondolat felbukkan,

késlekedés nélkül fel kell tenni a kérdést: »Kinek a gondolata ez?« Az erre adandó
válasz: »Az én gondolatom.« Ha ezek után az ember felteszi azt a kérdést, hogy, »Ki
vagyok én?«, akkor az elme visszatér saját forrásához, a felbukkanó gondolat pedig
elenyészik. Ha az ember kitartóan folytatja ezt a gyakorlatot, akkor az elme jártasságra
fog szert tenni abban: miként maradjon meg saját forrásánál. Amikor a szubtilis
elme az agyon és az érzékszerveken keresztül kifelé irányul, megjelenik a nevek és
formák durva világa; ha viszont megmarad a Szívben, a nevek és formák világa eltűnik.
Antar-mukhának [befelé fordulásnak] azt nevezik, amikor az ember nem engedi,
hogy az elme kifelé irányuljon, hanem megtartja a Szívben. Bahir-mukhának
[kifelé fordulásnak] azt nevezik, amikor az ember engedi, hogy az elme kilépjen a
Szívből. Amikor az elme a Szívben marad, az összes gondolat forrását képező »én«
eltűnik, és felragyog az örökké létező Önvaló. Bármit is tegyen az ember, azt az
»én«-énsége (egoitása) nélkül kell tennie. Ha az ember ekképpen cselekszik, akkor
mindenben meglátja a Siva-természetet.

Vannak-e még más módjai is a mentális nyugalom elérésének?

A vizsgálódáson (vicára) kívül nincs más kielégítő módszer. Ha az ember más
módon igyekszik uralma alá vonni elméjét, akkor úgy fog tűnni, hogy uralja az elmét,

de azután ez ismét tovatűnik. Az elme lecsendesítését a légzés feletti uralom révén is
el lehet érni; viszont az elme csak addig marad nyugalomban, amíg a légzés uralása
tart, s amint megszűnik a légzés ellenőrzése, az elme a maradványszerű benyomások
hatására ismét mozgásba lendül, és erre-arra kezd vándorolni. Az elme és a légzés
forrása ugyanaz. Az elme lényege valójában a gondolkozás. Az »én«-gondolat az
elme első gondolata; ez az énség. Ahonnan az énség ered, onnan ered a légzés is.
Ezért amikor az elme lecsendesül, a légzés is szabályozottá válik, és a légzés szabályozásával
az elme is lecsendesül. Mindazonáltal hiába csendesül le az elme az
álomtalan mélyalvásban, a légzés mégsem áll le. Ez Isten akaratának köszönhető, ő
ugyanis így gondoskodik a test fennmaradásáról, és arról, nehogy mások halottnak
gondolják a testet. Amikor az elme az ébrenléti állapotban a samádhi során elcsendesül,
a légzés is szabályossá válik. A légzés az elme durva formája. A légzést a halál
pillanatáig az elme tartja fenn a testben; amikor pedig meghal a test, az elme magával
viszi a légzést. Ezért a légzés ellenőrzése csupán segédeszköze lehet az elme lecsendesítésének
(manonigraha), s önmagában nem képes arra, hogy felszámolja az elmét
(mano-nása).

A légzésszabályozáshoz hasonlóan az isteni formákon való meditáció, a mantrák
ismételgetése, a táplálék korlátozása és a többi hasonló módszer is csupán segédeszköze
lehet az elme lecsendesítésének.

Az isteni formák fölötti meditáció és a mantrák ismétlése révén az elme egyhegyűvé
válik. [Egyébként azonban] hol erre, hol arra fog csapongani. Ahogy az elefánt
[ide-oda himbálózó] ormányára egy láncot tesznek, s ahogy az attól fogva már csak a
lánccal törődik, épp ilyen módon foglalja le az elmét egy név vagy egy forma, amikor
egyedül csak azzal foglalkozik. Amikor az elme számtalan gondolatra osztódva szétfolyik,
mindegyik gondolat elerőtlenedik; a gondolatok felszámolásával azonban az
elme egyhegyűvé és erőssé válik; az ilyen elme számára az Önvaló kutatása már nem
okoz különösebb nehézséget.

Minden olyan korlátozás, amely arra vonatkozik, hogy csak sattvikus élelmet vegyünk
magunkhoz – s azt is csak kis mértékben –, igen hasznos; e szabályt betartva
az elme sattvikus minősége erősödik, és ez segítséget jelent az Önvaló kutatása során.

A tárgyak maradványszerű benyomásai a gondolatok vég nélkül követik egymást,
akárcsak az óceán hullámai. Mikor sikerülhet az embernek eltávolítania az
összeset?

Miként az Önvaló feletti meditáció egyre magasabb és magasabb fokra hág, úgy
fognak a gondolatok is megsemmisülni.

Elképzelhető-e az, hogy a tárgyak maradványszerű benyomásai, amelyek az
idők végtelensége óta áramlanak, elenyésszenek, és hogy az emberben ne maradjon
más, mint a tiszta Önvaló?

Anélkül, hogy a »Lehetséges-e, vagy nem lehetséges?«-kételynek helyet adna, az
embernek állhatatosan ki kell tartania az Önvaló feletti meditáció mellett. Még ha
nagy bűnös volna is, akkor sem szabad aggodalmaskodnia és panaszkodnia: »Ó, én
bűnös, hogyan menekülhetnék meg?« Ha az ember megszabadul a »bűnös vagyok«
gondolatától, és figyelmét állhatatosan az Önvaló feletti meditációra irányítja, akkor
bizonnyal sikerrel jár. Nincs két elme – egy jó és egy gonosz elme; csak egyetlen
elme létezik. A maradványszerű benyomások azok, amelyek kétfélék: kedvezőek
vagy kedvezőtlenek. Amikor az elme kedvező befolyások hatása alá kerül, akkor jónak nevezik; amikor pedig kedvezőtlen befolyások hatása alá kerül, akkor gonosznak
tekintik. Nem szabad hagyni, hogy az elme a világi tárgyak és a többi emberrel kapcsolatos
dolgok irányába csapongjon. Bármennyire is rosszak legyenek az emberek, a törekvőnek
nem szabad gyűlöletet éreznie irántuk. A vágyaktól éppúgy tartózkodnia
kell, mint a gyűlölettől. Mindazt, amit az ember másoknak ad, valójában magának
adja. Ha az emberek megértenék ezt az igazságot, ki tarthatná vissza őket attól, hogy
másoknak adjanak? Amikor az ember felébred, [vele együtt] minden felébred; amikor
elcsendesül, [vele együtt] minden elcsendesül. Amilyen mértékben alázatosak vagyunk,
olyan mértékben fog ez a beállítottság jó eredményeket szülni. Ha az elme
elcsendesül, az ember bárhol élhet.

Meddig kell a kutatást gyakorolni?

A »Ki vagyok én?«-vizsgálódást mindaddig folytatni kell, amíg az elmében tárgyak
benyomásai jelennek meg. Amint felbukkannak a gondolatok, ott és akkor, közvetlenül
megjelenésük pillanatában kell őket e kérdés révén elpusztítani. Ha az ember
szakadatlanul az Önvaló kontemplációjába merülne, mindaddig, amíg az Önvalót el
nem érné, akkor ez [a »Ki vagyok én?« kérdésének vizsgálata nélkül,] önmagában is elegendő volna. Mindaddig, amíg a várban ellenséges erők vannak, újra és újra támadásba
lendülnek; ha azonban felbukkanásuk pillanatában elpusztítjuk őket, a vár a mi
kezünkre kerül.

Mi az Önvaló természete?

Ami valójában létezik, az egyedül az Önvaló. A világ, az individuális lélek és az
Isten, akár a gyöngyházban az ezüst-csillogás, csupán az Önvalón belüli tünékeny
jelenségek; e három ugyanabban a pillanatban jelenik meg és ugyanabban a pillanatban
tűnik el. Az Önvaló ott található, ahonnan az én-gondolat teljesen hiányzik. Ezt nevezik
csendnek. Az Önvaló maga a világ; az Önvaló maga az »én« az Önvaló maga az
Isten. Minden Siva –, az Önvaló.

Nem Isten műve-e minden?

A Nap vágy, szándék és erőfeszítés nélkül kel fel. A Nap puszta jelenléte révén a
napkőből tűz csap ki, a lótusz virágba borul, a nedvesség elillan, az emberek nekilátnak
különféle feladataiknak, hogy azután nyugovóra térjenek. Mint ahogy a mágnes
közelében megmozdul a tű, úgy viszik véghez tetteiket és úgy térnek nyugalomra saját karmáikkal összhangban Isten puszta jelenlétének köszönhetően a három kozmikus
funkció és az ötrétű isteni tevékenység által irányított lelkek. Istennek nincs
semmi szándéka. Hozzá éppúgy nem tapad semmilyen karma, mint ahogy e világ
cselekedetei sincsenek semmilyen hatással a Napra, vagy mint ahogy a többi négy
elemhez kapcsolódó érdemek avagy érdemtelenségek sem gyakorolnak befolyást a
mindent átható éterre.

Ki tekinthető legnagyobbnak a törekvők közül?

Aki Önmagának, azaz Istennek szenteli magát, az a legkiválóbb törekvő. Magunkat
Önmagunknak szentelni annyit jelent, mint állandóan az Önvalóban maradni
anélkül, hogy teret engednénk bármilyen gondolat megjelenésének az Önvaló gondolatán
kívül. Bármily terhet rakunk is Istenre, ő elbírja azt. Ha egyszer mindent Isten legfelső
hatalma mozgat, miért nem vetjük alá magunkat e hatalomnak, és miért engedjük,
hogy folytonosan olyan gondolatok nyugtalanítsanak bennünket, hogy mit és hogyan
kell tennünk, illetve mit és hogyan kell elkerülnünk? Ha egyszer tudjuk, hogy miután
felszálltunk a vonatra, minden terhet az visz, miért tartanánk csomagjainkat kényelmetlenül
fejünkön ahelyett, hogy leraknánk azokat, és kényelembe helyezkednénk?

Mit jelent a nem-kötődés?

A felbukkanó gondolatok teljes és maradéktalan elpusztítása keletkezésük pillanatában
– ez a nem-kötődés. Mint ahogy a gyöngyhalász egy derekára kötött kő segítségével
merül le a tenger fenekére, hogy ott gyöngyöket kutasson fel, úgy kell az embernek
is felöveznie magát a nem-kötődéssel, alámerülnie önmagába, hogy megszerezze
az Önvaló igazgyöngyét.

Lehetséges-e Isten vagy a guru részéről egy lélek megszabadításának véghezvitele?

Isten és a guru csak a megszabadulás útját mutatják meg; pusztán ők nem fogják
a lelket a szabadság állapotába emelni. Isten és a guru valójában nem különbözik. Mint ahogy a tigris nem ereszti többé zsákmányát, ha már egyszer megragadta, akire a guru kegyes tekintete rávetül, az
nem vész el; mégis mindenkinek saját erejéből kell járnia az Isten vagy a guru által
mutatott ösvényen, és saját erőfeszítésével kell kivívnia a megszabadulást. Az ember
csak saját tudása szemén át ismerheti meg magát, nem másvalakién keresztül. Ráma
vajon tükör segítségére szorul-e, hogy megtudja: ő Ráma?

A megszabadulás után vágyakozónak kell-e vizsgálódnia a [mindenséget alkotó]
princípiumok (tattvák) természetét illetően?

Miként annak, aki konyhai hulladékot akar kihajítani, nincs szüksége arra, hogy a
szemetet vizsgálva megnézze, mit is dob ki, éppúgy annak sincs szüksége a tattvák
számbavételére avagy jellegzetességeik kutatására, aki az Önvalót akarja megismerni;
amit tennie kell, az az Önvalót elrejtő valamennyi kategória elutasítása. A világot úgy
kell tekinteni, mint egy álmot.

Van-e különbség az álom és az ébrenlét között?

Az ébrenlét hosszú, az álom rövid; más különbség nincsen. Mint ahogy az ébrenlét
során történtek valóságosnak tűnnek ébrenlétünk folyamán, éppúgy valóságosnak
tűnnek az álomban történtek is, miközben alszunk. Az álomban az elme egy másik
testet ölt magára. Az ébrenlét és az álom állapotában egyaránt a gondolatok, nevek
és formák egyidejűleg jelennek meg.

Van-e valamilyen haszna a könyvek olvasásának azok számára, akik a megszabadulás
után vágyódnak?

Az összes [szent] szöveg azt mondja, hogy a megszabadulás előfeltétele a nyugodt
elme; ebből következően azt tanítják, hogy az elmét le kell csillapítani. Ha egyszer
ezt megértette az ember, semmi szükség a könyvek végnélküli olvasgatására. Az
elme lecsendesítéséhez az embernek csupán saját Önvalóját kell felkutatnia magában;
s Önmagát vajon hogyan találhatná meg a könyvekben?! Önmagunkat saját bölcsességünk
szemével kell felismernünk. Az Önvaló az öt burkon belül lelhető fel; a
könyvek azonban a burkokon kívül vannak. S minthogy az Önvalót az öt burok eltávolítása
után lehet megtalálni, hasztalan lenne azt könyvekben keresni.

Eljön majd az idő, amikor az embernek mindazt el kell felejtenie, amit valaha is
tanult.

Mi a boldogság?

A boldogság az Önvaló igazi természete; a boldogság és az Önvaló nem különböznek.
A boldogság a világ egyetlen tárgyából sem fakad. Tudatlanságunknak köszönhetően
képzeljük azt, hogy a tárgyakból boldogságot meríthetünk. Amikor az
elme kifelé irányul, szenvedéssel szembesül. Valójában akkor teljesülnek be az elme

vágyai, amikor visszatér saját forrásához és elmerül a boldogságban – vagyis az Önvalóban.
Az álomtalan alvás közben, a samádhi alatt és az eszméletlenség állapotában,
illetve vágyainak tárgyát elérve avagy az ellenszenves tárgyakat eltávolítva éppen
ez történik: az elme befelé fordul és tiszta Ön-boldogságot élvez. Az elme ily
módon megállás nélkül, nyughatatlanul vándorol, és hol kilép az Önvalóból, hol viszszatér
hozzá. A fa alatti árnyék kellemes; az árnyékon kívül, a szabad ég alatt perzselő
a hőség. Aki a napon volt, az kellemes hűvöset érez, amikor eléri az árnyékot.
Aki viszont újra és újra elhagyja az árnyék hűvösét és kimegy a tűző napra, majd
utána ismét az árnyék hűvösébe menekül, mi másnak nevezhetnénk, mint bolondnak?
A bölcs ember állandóan az árnyékban marad. Hasonlóképpen, annak az embernek az
elméje, aki ismeri az igazságot, nem hagyja el Brahmant. A balga ember elméje,
éppen ellenkezőleg, miközben erre-arra forog a világban, csak szenvedést tapasztal, s
csak egy kis időre tér vissza Brahmanhoz, hogy a boldogságot megízlelje. Amit világnak
neveznek: csupán egy gondolat. Amikor a világ eltűnik – vagyis a gondolatoktól
mentes állapotban –, az elme boldogságot tapasztal; amikor azonban újra
megjelenik a világ, akkor az elme szenvedésbe merül.

Mit jelent a bölcsesség meglátása (jnána-drsti)?

A bölcsességet meglátni annyit jelent, mint csendben maradni. Az elme Önvalóban
történő feloldásának eszköze: a csendben maradás. A telepátia, a múlt, jelen- és
jövőbeli dolgok ismerete és a tisztánlátás nem azonosak a bölcsesség meglátásával.

Milyen viszonyban van egymással a vágytalanság és a bölcsesség?

A vágytalanság – bölcsesség. E kettő nem különbözik egymástól; ugyanazok. A
vágytalanság védi meg az elmét attól, hogy valamely tárgy irányába elmozduljon. A
bölcsesség azt jelenti: nem jelennek meg tárgyak. Más szavakkal az elkülönülés és a
vágytalanság nem más, mint az Önvaló keresése – nem keresni mást, mint az Önvalót;
az Önvaló el nem hagyása – a bölcsesség.

Mi a különbség a vizsgálódás (vicára) és a meditáció (dhyána) között?

A vizsgálódás az elme Önvalóban történő tartózkodása. A meditációban az ember
önmagának és a lét–tudat–üdv-vel egyenlő Brahmannak az azonosságára irányítja
gondolatait.

Mi a megszabadulás?

Vizsgálódás rabságban lévő Önmagunk természetét illetően, majd megvalósítani
igazi természetünket – ez a megszabadulás.

Szellemi útmutatás

Útmutatás (Upadesa)

Milyen tulajdonságok jellemzik az igazi tanítót (sadguru)?

Állhatatosság az Önvalóban, mindent egyforma szemmel nézés, és mindenkor,
mindenhol és minden körülmények között való rendíthetetlen bátorság.

Milyen tulajdonságok jellemzik az igazán komoly tanítványt (sadsisja)?

A bánat felszámolására és a boldogság elérésére irányuló intenzív vágyakozás,
valamint a világi élvezetekkel szembeni mélységes ellenszenv.

Milyen sajátosságai vannak az útmutatásnak (upadesa)?

Az upadesa szó jelentése: »közel a helyhez« vagy »közel az ülőhelyhez« (upa –
»közel«, desa – »hely« avagy »ülőhely«). A guru, aki annak megtestesülése, amit a
sat (»lét«), cit (»tudat«) és ánanda (»üdv«) szavak kifejeznek, megakadályozza, hogy

a tanítvány, aki az érzéki tapasztalás tárgyainak formáit valóságosnak tekintve elfordult
a valódi állapottól, s ennek következtében az örömöknek és bánatoknak kiszolgáltatva
hol erre, hol arra vettetik, tovább maradjon ebben az állapotban, és megszilárdítja
őt saját valódi, differenciálatlan természetében.

Az upadesa ugyanakkor egy távoli tárgy közelről való megmutatását is jelenti.
Ennek révén győződhet meg a tanítvány arról, hogy Brahman, akiről azt hiszi, hogy
távoli és tőle különböző, valójában közeli, és tőle nem különböző.

Ha igaz az, hogy a guru az ember saját Önvalója (átman), mi az alapja annak a
tanításnak, amely szerint bármennyire is képzett legyen egy tanítvány, vagy bármiféle
okkult képességekkel is rendelkezzék, az Ön-megvalósítást (átma-siddhi) nem
érheti el a guru kegyelme nélkül?

Jóllehet az abszolút igazság szempontjából a guru állapota azonos az ember állapotával,
a tudatlanság révén individuális lélekké (jíva) vált Önvaló számára a guru
kegyelme nélkül mégis komoly nehézséget jelent igazi állapotának avagy természetének
megvalósítása.

A mentális képzetek fölött a tanítvány már a valódi guru puszta jelenléte révén is
uralmat szerezhet. Ha az ilyen guru azt mondaná – annak, aki öntelten azt állítja,

hogy ő már látta a tudás óceánjának túlsó partját, vagy aki dölyfösen kijelenti, hogy ő
képes olyan cselekedeteket végrehajtani, amelyek majdnem lehetetlenek –, hogy
»Igen, ön megtanulta mindazt, amit meg kellett tanulnia, de vajon megtanulta-e önmagát
megismerni? Ön pedig, aki képes arra, hogy olyan tetteket hajtson végre,
amelyek majdnem lehetetlenek: látta-e önmagát?«, akkor ezek az emberek szégyenkezve,
fejüket lehajtva elhallgatnának. Tehát nyilvánvaló, hogy csupán a guru kegyelmének
segítségével, és semmilyen más módon nem lehetséges az Önmagunk
megismerése.

Mik a jelei a guru kegyelmének?

[A guru kegyelme] túl van a szavakon és a gondolatokon.

Ha ez így van, hogyan lehet azt állítani, hogy a tanítvány a guru kegyelme révén
valósítja meg igazi állapotát?

Olyan ez, mint amikor az elefánt, oroszlánt látva álmában, felriad. Ahogy az elefánt
az oroszlán puszta megpillantásától felébred, úgy a guru kegyelmének jótékony
hatására a tanítvány is kétségtelenül a valódi tudás éberségére eszmél a tudatlanság
álmából.

Mi a jelentősége annak a kijelentésnek, hogy az igazi guru természete azonos a
Legfelső Úr [Sarvesvara] természetével?

Először is az individuális lélek, amely az Istenség (Ísvara) állapotát – vagyis a
valódi tudás állapotát – szeretné elérni, szüntelen odaadást gyakorol. Amikor aztán ez
az individuális odaadás elér egy bizonyos szintet, az Úr – aki az individuális lélek
szemtanúja, ám [ugyanakkor] azonos is vele – megnyilvánul [számára]: a sat–cit–
ánandának, három természetes tulajdonságának segítségével emberi alakban,
valamint formával és névvel (náma-rúpa) felruházva – melyet ő úgyszintén kegyesen
magára ölt – jelenik meg. Akkor a tanítványt áldás formájában magába vonja. E
tanítás szerint a guru valóban azonosnak tekinthető az Úrral.

Hogyan nyerhette el akkor néhány kiváló személy (mahátma) a tudást guru
nélkül is?

Néhány arra érett személynek az Úr a megismerés fényeként ragyog, és az igazság
ismeretében részesíti őket.

Mi az odaadás (bhakti) célja, és hová vezet a siddhánta [vagyis a saiva
siddhánta] ösvénye?

Annak az igazságnak a felismeréséhez, hogy az ember összes tette, amit önzetlen
odaadással, a három megtisztított eszköz [gondolat, beszéd és cselekvés] segítségével
és az Úr szolgájának minőségében hajt végre, az Úr cselekedetévé válik és megszabadul
az »én« és az »enyém« tudatától. Ez az igazság azonos azzal az igazsággal,
amit a saiva-siddhántinok parábhaktinak [»legmagasabb rendű odaadásnak«] avagy
az »Isten szolgálatában töltött életnek« (irai-paninittal) neveznek.

Mi a célja a tudás (jnána), vagyis a vedánta ösvényének?

Annak az igazságnak a megismerése, hogy az Én nem különbözik az Úrtól
(Ísvara), valamint annak a tudatnak a felszámolása, miszerint »én vagyok a cselekvő
« (kartrtva, ahamkára).

Milyen megfontolások alapján jelenthető ki az, hogy mindkét ösvény ugyanoda
vezet?

Bármilyenek is legyenek az eszközök, a cél az »én« és az »enyém« tudatának elpusztítása;
s minthogy ezek kölcsönösen függnek egymástól, bármelyikük elpusztítá

sa a másik megszűnéséhez vezet. Így hát ahhoz, hogy a gondolatokon és szavakon
túli csend állapotát elérjük, éppúgy célravezető az »én« érzését eltávolító tudás
(jnána) ösvényének követése, mint az »enyém« érzését eltávolító odaadás (bhakti)
ösvényének követése. Ilyenformán kétségtelen, hogy az odaadás és a tudás ösvényének
célja egy és ugyanaz.

Megjegyzés:

Mindaddig, amíg létezik az »én«, az embernek el kell fogadnia az Urat is. Annak
számára, aki könnyen vissza akarja szerezni az azonosság legfelső állapotát
(sáyujya), melyet most nélkülözni kénytelen, csak az a helyes, ha el tudja fogadni ezt
a következtetést.

Mi az ego ismertető jegye?

Az ego az »én« formájában megnyilvánuló individuális lélek. A tudat (cit) természetével
rendelkező Önvaló nem ismeri az »én« érzését; és az érzéketlen test sem
ismeri az »én«-érzést. Az illuzórikus egónak az értelmes és az érzéketlen lét közötti
rejtélyes megjelenése képezi minden baj gyökerét. Ezen ok bármilyen módon történő

felszámolását követően Az, ami valóban létezik, akként tárul fel, Ami. Ezt nevezik
megszabadulásnak (moksa).

A gyakorlás (Abhyása)

Mi a gyakorlás módja?

Minthogy az Ön-megvalósítás végrehajtását megkísérlő ember Önvalója nem
különbözik [magától] az [Ön-megvalósításra törekvő] embertől, s minthogy [Önmagán
kívül] semmi más vagy magasabb rendű nem létezik, amit el kellene érnie (ugyanis
az Ön-megvalósítás egyszerűen a tulajdon természet megvalósítása), a megszabadulás
keresője kétségek és tévedések nélkül, az örökkévalót a mulandótól megkülönböztetve
valósítja meg valóságos természetét, és természetes állapotától sohasem
fordul el. Ez az, amit úgy neveznek: »a tudás gyakorlása«. E kutatás (vicára) vezet az
Ön-megvalósításához.

Minden törekvő követheti a kutatásnak ezt az ösvényét?

Ez az út csak az erre érett lelkek számára járható. A többieknek tudatuk állapotának
megfelelő módszerekhez kell folyamodniuk.

Melyek ezek a módszerek?

A stuti, a japa, a dhyána, a yoga, a jnána és a többi, ezekhez hasonló módszer.

A stuti az Urat dicsőítő himnuszok odaadással áthatott éneklése.

A japa az istenek neveinek vagy az omhoz hasonló szent mantráknak gondolatban
vagy fennhangon való ismételgetése.

Megjegyzés:

Miközben az ember a stuti és a japa módszereit követi, az elme időnként zárttá,
azaz összeszedetté, időnként pedig nyitottá, azaz szétszórttá válik, [mindazonáltal] az
elme effajta szeszélyes viselkedése e módszerek követői előtt nem lesz nyilvánvaló.

A dhyána a nevek és mantrák gondolatban való áhítatos ismétlését (japa) jelenti.
E módszert követve az elme állapota könnyen felismerhetővé válik, mert az elme
nem lehet egyszerre összeszedett és szétszórt. Amikor az ember belemerül a
dhyánába, az elme nem érintkezik az érzékek tárgyaival; amikor az elme érintkezik a

tárgyakkal, az ember nincs dhyánában. Ezért azok, akik ebben az állapotban vannak,
megfigyelhetik az elme szeszélyes viselkedését, és megakadályozva az elmét abban,
hogy további gondolatokat hozzon létre, képesek azt a dhyánában rögzíteni. Tökéletességre
jutni a dhyánában annyit jelent, mint az Önvalóban tartózkodni
[tadákáranilai – szó szerint: az »‚Az’ formájában tartózkodni«]. S mivel a meditáció
rendkívül finom módon működik az elme forrásánál, nem nehéz észlelni az elme
felébredését és lecsendesülését.

Ami a yogát illeti, a légzésnek és az elmének ugyanaz a forrása; ezért az egyik
lecsendesítése szükségképpen a másik lecsendesítéséhez vezet. Az elme légzésszabályozás
(pránáyáma) révén való lecsendesítésének gyakorlatát nevezik yogának.
Miközben a yogik a pszichikus centrumokra, például a sahasrárára, vagyis az ezerszirmú
lótuszra rögzítik elméjüket, korlátlan ideig képesek testtudat nélkül maradni.
Mindaddig, amíg ez az állapot tart, a yogik láthatólag egyfajta boldogságba merülnek.
Amikor azonban a lecsillapodott elme feltámad, vagyis amikor ismét aktívvá lesz,
újra belemerül világi gondolataiba. Ezért kell a kifelé fordult elmét olyan gyakorlatokkal
edzeni, mint amilyen a dhyána. Ekkor fog az elme elérni abba az állapotba,
amelyben már nincs sem lecsendesülés, sem felébredés.

A jnána az elme visszavonása, amelyben a meditáció (dhyána) vagy a kutatás
(vicára) állandó gyakorlása révén az elme az Önvaló formáját ölti magára; ezen állapot
az, amelyben minden erőfeszítés megszűnik. Azok, akik megtartják magukat ebben
az állapotban, többé már nem fordulnak el igazi természetüktől. A »csend«
(mauna) és a »nem-cselekvés« kifejezések egyedül erre az állapotra vonatkoznak.

Megjegyzés:

1. Valamennyi gyakorlat csak az elme összpontosításával folytatható. Mivel minden
mentális aktivitás (emlékezet, felejtés, vágy, gyűlölet, vonzódás, valamivel való
felhagyás és így tovább) az elme módosulása, így ezek egyike sem tekinthető az ember
valódi állapotának. Az ember voltaképpeni természete az egyszerű és változatlan
lét. Így hát megismerni az emberi lét igazságát és annak lenni egyet jelent a béklyókból
való megszabadulással és a kötelék kioldásával (granthi násam). Mindaddig,
amíg a törekvő az elmének ezt a nyugalmi állapotát szilárdan el nem éri, gyakorolnia
kell az Önvalóban való tántoríthatatlan jelenlétet, és elméjét meg kell őriznie a különféle
gondolatok beszennyező hatásától.

2. Noha az elme erejének művelését számos gyakorlattal el lehet érni. azok mindegyike
ugyanahhoz a célhoz vezet. Mert bármilyen tárgyra is összpontosítsa elméjét
az ember, az elme a mentális képek felszámolásával az adott tárgy [mentális] formáját
ölti magára. Ezt nevezik sikeres meditációnak (dhyana siddhi). Azok, akik a kutatás
(vicára) ösvényét követik, felismerik, hogy a kutatás végére megmaradó tudat
Brahmannal azonos. Azok, akik a meditációt (dhyána) gyakorolják, felismerik, hogy
ami az eredményes meditációban fennmarad, az [egyedül] meditációjuk tárgya. Mivel
az eredmény mindkét esetben ugyanaz, a törekvők feladata: a két módszer valamelyikének
megszakítás nélküli gyakorolása mindaddig, míg csak el nem érik a célt.
A »csend« állapota az erőfeszítés, vagy az erőfeszítés nélküliség állapotát foglalja-
e magába?

A csend nem a tétlenség erőfeszítés nélküli állapota. Az összes világi cselekvés –
amelyet közönségesen »erőfeszítésnek« neveznek – az elme egy részének segítségével
és gyakori megszakításokkal megy végbe. Azonban az Önvalóval való egység
(átma vjavahára), vagyis a benső nyugalom állapotában való időzés olyan intenzív
benső aktivitást feltételez, amelyet az elme egészével és megszakítás nélkül kell végrehajtani.

A nyílegyenes ösvény - Ramana Maharsi tanításai

A máyát [a káprázatot avagy tudatlanságot] semmilyen más módon, csak ezzel a
»csendnek« (mauna) nevezett intenzív aktivitással lehet tökéletesen elpusztítani.

Miben áll a máyá természete?

Az, hogy a mindenkor és mindenhol jelenlevő, mindent átható és önfényű Önvalót,
a Valóságot nemlétezőnek tekintjük, míg a mindig és mindenütt következetesen
nemlétezőnek bizonyuló individuális lelket (jíva) és a világot (jagat) létezőnek
tekintjük, a máyának tulajdonítható.

Minthogy az Önvaló önként ontja sugarait, miért nem ismeri fel mindenki éppúgy,
mint a világ más tárgyait?

Bármilyen konkrét tárgy is váljék a megismerés tárgyává, mindig az Önvaló az,
amely az adott tárgy formájában önmagát megismeri. Mert ami megismerésként vagy
tudatosságként ismeretes, az nem más, mint az Önvaló hatalma (átma sakti). Az Önvaló
az egyetlen érzékelő objektum. Az Önvalón kívül semmi nincs. De ha mégis
feltételezzük, hogy az Önvalón kívül vannak objektumok, akkor azok [mindenképpen]
érzéketlenek, s ennélfogva sem magukat, sem pedig egymást nem ismerhetik
meg. S mivel az Önvaló nem ismeri fel igazi természetét ezen a módon, úgy tűnik,

A nyílegyenes ösvény - Ramana Maharsi tanításai

hogy belemerült a születés [és halál] óceánjába, és hadakozik azzal, midőn az individuális
lélek formájában van.

Noha az Úr mindeneket áthat, úgy tűnik – például az olyan kijelentések révén,
mint a »felékesítvén őt kegyelmével« –, hogy csak kegyelme révén lehet megismerni.
Hogyan érheti el akkor az Úr kegyelme nélkül az individuális lélek saját erőfeszítése
révén az Ön-megvalósítást?

Mivel az »Úr« [megnevezés] az Önvalóra vonatkozik, s mivel a kegyelem az Úr
jelenlétét avagy megnyilatkozását jelenti, egyetlen olyan pillanat sincs, amelyben az
Úr ismeretlenségben maradna. Ha a Nap fénye a bagoly számára láthatatlan, az csak
az ő tökéletlenségének jele, s nem a Nap hiányosságának tulajdonítható. S ugyanígy a
tudatlan emberek, mi másnak köszönhetnék a – tudatosság természetével rendelkező

– Önvalóra irányuló tudatosságuk hiányát, mint saját tökéletlenségüknek? Hogyan
lehetne ezt az Önvaló tökéletlenségének rovására írni? Mivel a kegyelem az Úr igazi
természete, őt mint »áldott kegyelmet« ismerik. Ezért az Úrnak, akinek maga a kegyelem
a természete, nem kell adnia a kegyelmét; nincs is külön ideje annak, hogy
adja a kegyelmét.

A nyílegyenes ösvény - Ramana Maharsi tanításai

Hol található az Önvaló a testben?

Azt szokták mondani, hogy a Szív a mellkas jobboldali részében található, mégpedig
azért, mert akkor, amikor magunkra utalunk, rendszerint a mellkas jobboldali
részére mutatunk. Némelyek azt mondják, hogy a sahasrára, az ezerszirmú lótusz az
Önvaló tartózkodási helye. Ha azonban ez így lenne, akkor a fejnek nem volna szabad
előrebuknia az elalvás vagy az eszméletvesztés következtében.

Mi a Szív?

A szent szövegek a Szívet a következőképpen írják le:

A két mellbimbó között, a mellkas alatt és a hasüreg fölött hat, különböző színű
szerv található.1 Ezek közül azt, amelyik a vízililiom bimbójához hasonlít, és amelyik
[a test középvonalától] két ujjnyira jobbra helyezkedik el, Szívnek nevezik. Ezen a
fordított állapotban lévő szerven belül egy parányi nyílás található, amely a vágyakkal
teli sűrű sötétség (tudatlanság) székhelye. Itt fut össze az összes pszichikus idegvezeték
(nádi). Ez a vitális erők, az elme és a [tudat] fény[ének] tartózkodási helye.

Ezek a szervek nem azonosak sem a csakrákkal sem a fizikai szervekkel.

A nyílegyenes ösvény - Ramana Maharsi tanításai

Mindazonáltal a Szív (hrdayam), még ha így is írják le, voltaképpen (maga az]
Önvaló (átman). Mivel a lét (sat), a tudat (cit), az üdv (ánandam), az örökkévalóság
(nityam) és a teljesség (púrnam) kifejezések is a Szívre vonatkoznak, nem érvényesek
rá az olyan megkülönböztetések, mint külső és belső, fent és lent. Azt a nyugalmi
állapotot, amelyben minden gondolat megszűnik, az Önvaló állapotának nevezik. Ha
egyszer az ember elérte ezt az állapotot a maga valójában, érvényüket veszítik az
olyan próbálkozások, amelyek a Szívet valamilyen testen belüli vagy testen kívüli
helyre akarják lokalizálni.

Miért merülnek fel az elmében a különféle tárgyakra vonatkozó gondolatok
még akkor is, amikor az már nincs kapcsolatban a külső tárgyakkal?

Az efféle gondolatok megjelenése a lappangó tendenciáknak (púrva samskára)
tulajdonítható. [Mindazonáltal] ezek a gondolatok csak a valódi természetéről megfeledkező
és kifelé forduló individuális tudatban (jíva) jelennek meg. Amikor az ember
a különféle dolgokat érzékeli, a »Ki az, aki ezeket látja?«-kérdést kell feltennie
magának; akkor azonnal eltűnnek.

A nyílegyenes ösvény - Ramana Maharsi tanításai

Hogyan nyilvánul meg a samádhiból és az álomtalan mélyalvásból hiányzó
három tényező, a megismerő, a megismert és a megismerés az Önvalóban az ébrenlét
és az álomállapot során?

Az Önvalóból egymás után az alábbi három dolog jön létre:

1. A cidábhása [a tükrözött tudat], amely egyfajta fényesség.
2. A jíva [az individuális tudat], azaz a látó, vagyis az első gondolat.
3. [Maga] a jelenség, vagyis a világ.
Ha egyszer az Önvaló szabad a tudás és a tudatlanság eszméjétől, hogyan
mondható róla, hogy az érzékelés alakjában az egész testet áthatja, vagy hogy az
érzékeket az érzékelés képességével ruházza fel?

A bölcs emberek tudják, hogy kapcsolat van a különböző pszichikus idegvezetékek
forrása és az Önvaló között, s hogy ez a kapcsolat a Szívben valósul meg; hogy
az érző és érzéketlen közötti kapcsolat mindaddig fennmarad, amíg az igazi tudás
pallosával szét nem vágják őket; [tudják,] hogy miként az elektromosság szubtilis és
láthatatlan ereje különleges dolgokat eredményezve halad keresztül vezetékeken, így
áramlik az Önvaló ereje is a pszichikus idegvezetékeken keresztül, rajtuk keresztül
hatva át az egész testet és általuk látva el érzékelőképességgel az érzékszerveket; s

A nyílegyenes ösvény - Ramana Maharsi tanításai

[végül] hogy mihelyt e kapcsolatot megszakítják, az Önvaló az marad, ami – mindenféle
tulajdonságot nélkülözve – mindig is volt.

Hogyan lehet kapcsolat a tiszta tudást képviselő Önvaló és a relatív tudást képviselő
hármas tényező [megismerő – megismert – megismerés] között?

Ezt bizonyos értelemben a filmszínházban történő vetítéshez hasonlíthatjuk.

A lámpa a vetítőgépben. Az Önvaló.

A lámpa előtti lencse. Az Önvalóhoz közel lévő tiszta
(sattvikus) elme.

A filmkockák sorozatából A szubtilis gondolatokból álló lappangó
összeálló film. lappangó tendenciák tárháza.

A lencse, a lencsén keresztül-Az elme, az elme megvilágítása és az
haladó fény és a lámpa, amelyek Önvaló, amelyek együtt hozzák létre
együtt hozzák létre a fókuszált a[z individuális] látót, vagyis a jívát.
fényt.

A lencsén áthaladó és a Az Önvaló fénye, mely az elméből
filmvászonra vetülő fény. kilépve az érzékszerveken keresztül vetül
a világra.

A nyílegyenes ösvény - Ramana Maharsi tanításai

A vászonra eső fény révén A világra vetülő fényben észlelt, tárgyak-
megjelenő különféle képek. ként megjelenő különféle formák és nevek.

A szerkezet, amely mozgásba Az elme lappangó tendenciáit felszínre
hozza a filmszalagot. hozó isteni törvény.

Ahogyan mindaddig képek jelennek meg a filmvásznon, amíg a film a lencsén
keresztül az árnyképeket vetíti, a jelenségvilág is mindaddig folyamatosan megjelenik
az individuum számára az ébrenléti és álomállapotban, amíg a lappangó mentális
benyomások léteznek. Mint ahogy a lencse hatalmas méretűvé nagyítja az apró porszemeket,
és egyetlen másodperc leforgása alatt számos képet vetít, úgy növeli az
elme a csíraszerű tendenciákat fához hasonlatos gondolatokká, egyetlen másodperc
alatt megszámlálhatatlanul sok világot hozva létre. Továbbá ahogy a filmszalag hiányában
csupán a lámpa fénye látható, úgy ragyog az Önvaló is a három tényező nélkül
önmagában, amikor a tendenciák formájában megjelenő mentális fogalmak az
álomtalan mélyalvás, az eszméletvesztés és a samádhi állapotában nincsenek jelen. S
ahogy a lámpa megvilágítja a lencsét és az utána következőket, miközben maga változatlan
marad, úgy világítja meg az Önvaló is az egót (cidábhása) és az utána következőket,
miközben ő maga változatlan marad.

A nyílegyenes ösvény - Ramana Maharsi tanításai

Mi a dhyána (meditáció)?

A dhyána nem más, mint megmaradni az Önvalóban az igazi természettől való
legcsekélyebb elfordulás, és magának a meditáció végzésének tudata nélkül. Mivel
ekkor az ember egyáltalán nincs tudatában a különböző állapotoknak (ébrenlét, álom
és így tovább), az alvás úgyszintén [egyfajta] dhyánának tekintendő.

Mi a különbség a dhyána és a samádhi között?

A dhyána szándékos mentális erőfeszítéssel érhető el [és tartható fenn]; a
samádhi nem ismeri az erőfeszítést.

Milyen tényezőket kell figyelembe venni a dhyána során?

Annak, aki szilárdan kitartja magát Önvalójában (átma nisthá), mindenekelőtt
arra kell ügyelnie, hogy a legkisebb mértékben se forduljon el ettől az elmélyedéstől.
Valódi természetétől elfordulva [ugyanis] ragyogó sugárzást láthat maga előtt, szokatlan
hangokat hallhat, vagy valóságosnak vélheti a benne vagy rajta kívül megjelenő
istenek vízióját. De ezeknek [a jelenségeknek] nem szabad félrevezetniük: nem
engedheti meg, hogy ezek eltereljék figyelmét Önmagáról.

Megjegyzés:

1. Ha az ember azon pillanatokat, amelyeket a tárgyakon – vagyis nem Önmagán
– való gondolkozás során veszteget el, Önmaga utáni kutatásra fordítaná, akkor az
Ön-megvalósítást igen rövid idő alatt elérhetné.
2. Mindaddig, amíg az elme nem állapodott meg az Önvalóban, szükség van valamilyen
bhávanára [egy megszemélyesített isten vagy istenség mély érzelmekkel és
vallásos érzéssel áthatott kontemplációjára]. Enélkül ugyanis az elmét gyakran elárasztják
a csapongó gondolatok, vagy éppen rátör az álom.
3. Ahelyett, hogy az ember vég nélkül az olyan bhávanák gyakorlásába merülne,
mint az »én vagyok Siva« vagy »én vagyok Brahman« – amelyeket [összefoglalóan]
nirgunopásanának [a tulajdonságok nélküli Brahman kontemplációnak] neveznek –,
mihelyt az efféle upásana [kontempláció] eredményeként megjelenő mentális erőt
elérte, az Önmagára kérdezés módszerét kell gyakorolnia.

4. A gyakorlás (sádhana) csak akkor tekinthető sikeresnek, ha az ember egyetlen
mentális fogalomnak (vrtti) sem ad helyet.
Milyen életvezetési szabályokat kell követnie a törekvőnek (sádhaka)?

Mértékletesség az étkezésben, mértékletesség az alvásban, mértékletesség a beszédben.

Meddig kell folytatni a gyakorlást?

Mindaddig, amíg az elme el nem éri a fogalmaktól való mentesség erőfeszítés
nélküli és természetes állapotát, illetve addig, amikor az »én« és az »enyém« érzete
már nem létezik.

Mi a jelentősége a magányban való tartózkodásnak (ekánta váza)?

Mivel az Önvaló mindent áthat, a magány nem a tartózkodási hely függvénye. A
»magányos élet« a mentális fogalmaktól mentes állapotot jelenti.

Miről lehet felismerni a bölcsességet (viveka)?

A bölcsesség szépsége nem más, mint az igazság megvalósítását követően létrejövő
káprázattól mentes állapot. A félelmet csak azok ismerik, akik még valamilyen
különbséget vélnek felfedezni a magasztos Brahmanban. Mindaddig, amíg fennmarad
az az elképzelés, hogy a test az Önvaló, az ember – bármilyen is legyen [egyébként]
– nem valósíthatja meg az igazságot.

Ha minden a [prárabdha] karma [a múltban elkövetett cselekedetek következménye]
szerint történik, akkor hogyan győzhetők le a meditáció (dhyána) akadályai?

A prárabdha csak a kifelé forduló elmét érinti, az önmaga felé fordulót nem.
Azt, aki valódi Önmagát keresi, nem fél semmiféle akadálytól.

Szüksége van-e aszkézisre (samnyása) annak, aki az Önvalóban való megállapodottságot
(átma nisthá) tűzte ki céljául?

Az az erőfeszítés, amelynek révén az ember saját testéhez való kötődéstől igyekszik
megszabadulni, valójában az Önvalóban való tartózkodásra irányul. Egyedül a
gondolkozás és a kutatás érettsége szünteti meg a testhez való kötődést, s nem az

életszakaszok (ásrama), mint például a tanulási időszak (brahmacarya). A kötődés
ugyanis az elme kötödése, míg az életszakaszok a testhez kapcsolódnak. S vajon miképpen
tudnák a testi állapotok az elmében gyökerező kötődést kiküszöbölni? Minthogy
a gondolkozás és a kutatás érettségéről [csak] az elme vonatkozásában beszélhetünk,
egyedül csak ez az elme képes eltávolítani a kutatás révén azokat a béklyókat,
amelyek figyelmetlensége következtében kerültek rá. Mivel azonban az aszketikus
fegyelem (samnyásásráma) a szenvedélytelenség (vairágya) elérésének eszköze,
s mivel a szenvedélytelenség a kutatás eszköze, az aszkéták rendjéhez való kapcsolódást
bizonyos módon úgy lehet tekinteni, mint a szenvedélytelenségen keresztül végbemenő
kutatás eszközét. [Ám] ahelyett, hogy az ember arra vesztegetné életét, hogy
időnap előtt az aszkéták rendjéhez csatlakozna, sokkal inkább helyénvaló a családfő
életét élnie. Ahhoz, hogy az ember az Önvalóban – vagyis voltaképpeni természetében
– rögzítse elméjét, mindenekelőtt a képzelődések (samkalpa) és kétségek
(vikalpa) családjától kell elkülönítenie azt – vagyis az embernek bensőleg kell eloldódnia
a családi köteléktől. Ez a valódi aszkézis.

Alapszabály, hogy addig, amíg a legkisebb mértékben is létezik az »én vagyok a
cselekvő« gondolata, az Ön-ismeretet nem lehet elérni; de vajon a családfői tisztet
betöltő törekvő ennek tudata nélkül is kielégítően elvégezheti kötelességeit?

Mivel nem létezik olyan szabály, amely szerint a cselekvés előfeltétele az »én
vagyok a cselekvő« tudata volna, értelmetlen abban kételkedni, hogy vajon bármilyen
adott cselekedet végbe fog-e menni a cselekvő vagy a cselekvés aktusa nélkül. Noha
mások szemében úgy tűnik, hogy a kincstár felügyelője egész nap figyelmesen és
felelősen végzi munkáját, ő – arra gondolva, hogy »ehhez a tömérdek pénzhez nekem
igazából semmi közöm nincs« – kötődés nélkül fog eleget tenni kötelességének,
anélkül, hogy elméjében megjelenne a birtoklás érzése. S ugyanígy a bölcs családfő is
kötődés nélkül eleget tehet családfői kötelezettségeinek, melyek múltbeli karmájának
megfelelően úgy jutottak osztályrészéül, mint ahogy egy szerszám jut valakinek a
kezébe. A cselekvés és a megismerés nem akadályozza egymást.

Mire jó a családnak egy bölcs családfő, aki nem törődik testi kényelmével, és
mire jó egy ilyen családfőnek a család?

Noha a bölcs családfőt a testi kényelem egyáltalán nem érdekli, ha múltbeli karmájának
köszönhetően családjának az ő erőfeszítésével kell fenntartania magát, ak

kor úgy kell őt tekinteni, mint aki másoknak tesz szolgálatot. Ha azt kérdezzük, merít-
e valamilyen hasznot a bölcs ember abból, hogy a családdal kapcsolatos kötelességeit
elvégzi, akkor erre azt válaszolhatjuk, hogy mivel elérte minden jótétemény
felső fokát és a legmagasabb rendű jót jelentő teljes megelégedettség állapotát, családi
kötelességeinek teljesítése révén már nem nyerhet semmit.

Hogyan érhető el a tevékenység megszüntetése (nivrtti) és az elme békéje a
családfői teendők közepette, amelyeket éppen az állandó tevékenység jellemez?

Minthogy a bölcs (jnání) tevékenységei csak mások szemében léteznek, nem pedig
sajátjáéban, akár tömérdek feladatot is végezhet, valójában nem csinál semmit.
Éppen ezért tevékenységei nem állnak útjában a nem-cselekvésnek és az elme békéjének.
Ő ugyanis ismeri az igazságot, hogy ő pusztán jelen van a tevékenységeknél, s
nem véghezvivője azoknak. Ily módon ő csendes tanúja lesz [csupán] a különféle
tevékenységeknek.

Ha egyszer a bölcs jelenlegi cselekedetei múltbeli karmájából fakadnak, akkor
a jelenlegi cselekedetek által létrehozott benyomások (vásana) nem fogják-e követni
őt a jövőben?

Csak azt nevezhetjük bölcsnek, aki minden lappangó tendenciától (vásana) szabad.
S ha egyszer így van, akkor a karmikus tendenciák miképpen gyakorolhatnának
hatást arra, aki már teljesen eloldódott a cselekvéstől?

Mi a brahmacarya [az önmegtartóztató tanulói életszakasz] értelme?

Csak Brahman keresését nevezhetjük brahmacaryának.

A tudás eszközei közé tartozik-e az életszakaszok (ásrama) rendjével összhangban
történő brahmacarya gyakorlása?

Mivel a tudás különféle eszközeit – például az érzékszervek megfékezését – a
brahmacarya magában foglalja, a tanulók (brahmacárinok) rendjéhez tartozó törekvők
erénygyakorlatai igazi segítséget fognak jelenteni tökéletesedésük során.